Fogalomtár: Motiváció

ScreenHunter_01 Mar. 20 23.30

Hogyan motiváljuk a gyereket a tanulásra? Már mindent próbáltunk: elmagyaráztuk neki értelmesen, hogy miért fontos (felvételi, ne utcaseprő legyen belőle), próbáltuk dicsérni, jutalmazni, ígértünk neki dolgokat, pénzt kínáltunk neki a jó jegyekért, jó példát mutattunk, fenyegettük, büntettük, de semmi nem használt. Ha ordítunk vele, nagy nehezen leül, és megcsinálja, megtanulja. Miért van az, hogy a testvére, a szomszéd / ismerős gyereke magától leül tanulni? Valamit mi csinálunk rosszul? Vagy csak simán lusta?
 
A fenti kérdések, gondolatok gyakran kiindulási pontját, motivációs bázisát jelentik a Nagy Kép tanácsadási folyamatának. Közös kiindulási pontjuk az a hiedelem, hogy a motiváció valami olyasmi, amit a szülő feladata a gyerekbe belerakni. Ha jól csinálja, a gyerek tanul magától, ha rosszul, a gyerek nem akar tanulni.
 
A motiváció legáltalánosabb értelmében cselekvésre ösztönző erőt jelent. Maslow sokszor idézett piramisa (amelynek legalsó fokán a 21-edik században egyértelműen a wifi és a telefontöltő áll) a tanulásra való hajlandóságot nem képes pontosan modellezni, bár minden kétséget kizáróan a wifi és/vagy a töltő elvételének lehetősége a mai gyerekekre erőteljes motivációs hatást fejt ki.
 
A viccet félretéve: nyilvánvaló, hogy a gyerekek egy része magától nem foglalkozik az iskolai dolgokkal, vagy ha foglalkozik is, pont annyira, hogy a másnapi lebőgést, házi feladat-hiányt, rossz jegyet elkerülje. Egy részük, ha nagyon muszáj, magától leül leckét írni, utolsó pillanatban akár segítséget is kér, ha eszébe jut a másnapi dolgozat, de örömét láthatóan nem leli a tanulásban. A csapat másik fele simán bemenne lecke, tanulás nélkül az iskolába, lesz ami lesz alapon. Vannak viszont gyerekek, akik örömmel, maguktól leülnek tanulni, könnyedén, veszekedés és “motiválás” nélkül teszik a dolgukat. Valóban a gyereknevelésen, a helyes szülői viselkedésen és mintákon múlna mindez?
 
Ha így lenne, és pusztán a szülő motiváló szavain, a gyerek dícsérgetésén – riogatásán, jutalmakon és büntetéseken múlna a gyerek motivációja, ugyanazon szülők különböző gyerekei között semmi különbség nem lenne e téren: jó szülői motiváció = szorgos, tanulós gyerek. Pontosan tudjuk, látjuk, hogy ez nem így van.
 
A második leggyakoribb hiedelem (és kulturális beidegződés) az oktatást teszi felelőssé a gyerekek egy részének motiválatlanságáért. Más tehet róla, unalmas, felesleges, monoton, persze, hogy nem “érdekli” a gyereket. Rendben, nem zörögne a haraszt, ha nem fújna a szél: a tanórai események egy része valóban monoton (tanulási alapkészségek kialakítása), egy részük valóban felesleges (a NAT előírta tananyag nyilvánvaló lexikális túlkapásai), a tankönyvek (egyentankönyvek) a gyerekek romló szövegértési képességeit, elsődleges, hatékony információszerzési csatornáikat (képek, videók) nem veszik figyelembe, 25-30 éves lemaradásban vannak. De. És itt jön a DE.
 
Hogy lehet mégis, hogy a gyerekek egy része a fenti “szörnyűségek” ellenére képes könnyedén, különösebb frusztráció nélkül jól teljesíteni az állami iskolákban? Ők mind zsenik/stréberek lennének? Nem. Nagyrészt nem zsenik. Nagyrészt átlagos képességű gyerekek. Ráadásul még csak nem is a szüleik “motivációja” segíti őket hozzá az iskolai elvárások könnyed teljesítéséhez. A fentiek megértéséhez fontos, hogy megértsük, hogyan kapcsolódnak aktivitásaink képességeinkhez.
 
A bambuláson (éber passzivitás) kívül minden aktivitásunk legalább egy, vagy több képesség használatát igényli. Hogy az adott aktivitást mennyire szívesen végezzük, az aktivitáshoz kapcsolódó képességünk / képességeink szintjétől függ. Az aktivitás elvégzésének ára (cost) és az aktivitásból merített nyereség (benefit) mérlegre kerül. Mind a befektetés, mind a nyereség oldalán változatos dolgok jelenhetnek meg (ld. kép fent), de egy dolog biztosnak látszik: legyen a cselekvő személy felnőtt vagy gyerek, tartósan nem lesz motivált arra, hogy olyan aktivitásban vegyen részt,
– amelyet nehéznek, frusztrálónak él meg
– amiben kudarcos, vagy korábban kudarcos volt
– ami a környezetében lévő személyeknek könnyebben megy
– amelyből most vagy később nem származik legalább a befektetésével arányos nyeresége, sikere, öröme.
 
Amíg a felnőttek egy része (kb. egy harmada) képes tartósan, a hosszú távú nyereség érdekében időt, energiát, frusztrációt fektetni egy, a jelenben nem profitábilis dologba, addig a gyerekeknél ennél sokkal érzékenyebb a mérleg. Amiből azonnal, vagy minimális késleltetést követően nem származik öröme, sikerélménye, azt a gyerek legtöbbször nem akarja csinálni, leginkább elkerüli, halogatja. “Unalmas”, “nehéz”, “nem érdekel” – mondja. Ez nem erkölcsi, vagy neveltetési kérdés, hanem a gyerek természetes önvédelmi reakciója a kudarccal fenyegető, vagy éppen aránytalanul sok energia / idő mozgósítását igénylő helyzetre.
 
Egy adott aktivitás elutasítása, elkerülése, halogatása a gyerek részéről legtöbbször azt jelzi: a befektetendő erőfeszítés, idő, frusztráció mennyisége nincs arányban az aktivitásból kinyerhető örömmel, sikerélménnyel, vagy bármilyen dologgal a mérleg másik serpenyőjében. Szélsőséges eseteket leszámítva (súlyos önértékelési zavar, megszállottság, megfelelési kényszer, teljesítménykényszer, büntető-alázó, avagy példakép értékű pedagógus) a gyerek adott aktivitáshoz kapcsolódó motivációja (szereti vagy sem, megcsinálja vagy sem, kell-e “motiválni” vagy sem) mögül elősejlenek az aktivitáshoz kapcsolódó képességei: a gyermek tapasztalható, látható-érezhető, sporthoz, tanuláshoz való motivációs viszonya az aktivitást (sport, tanulás) lehetővé tevő képességeinek igen erős bejóslója.
 
Ha szülőként tisztán szeretnénk látni, érdemes lehet a gyerek cost-benefit (befektetés-nyereség) mérlegét képesség- és feladatterületenként objektivizálni. Különböző iskolai helyzetek, feladatok mennyi energiát, mennyi erőfeszítést igényelnek a részéről? Amit halogat, nem szeret csinálni, vajon miért nem szereti, pontosan mely képessége akadályozza a könnyed feladatvégzést? Mit tehetünk szülőként, hogy könnyebben menjen neki, hogy szívesebben csinálja? Mely területen, mely feladatban milyen célokat érdemes kitűzni, pontosan mit és hogyan érdemes megerősíteni? Miben mennyit várhatunk tőle, és mi az a szint, amihez aránytalanul sok energiát, időt kellene mozgósítania, és csak fölöslegesen frusztráljuk azzal, hogy nem tud megfelelni? A fenti kérdések megválaszolásához legtöbbször nem elegendőek szülői hiedelmeink, megérzéseink (pl: okos, de lusta, csak kicsit jobban oda kellene figyelnie, és ötös lehetne). Objektív, a gyerek képességeit és iskolai környezetének elvárásait egyidejűleg figyelembe vevő diagnosztika segíthet “szétszálazni” elvárások, képességek és motivációs erők hatásait a gyerek cselekvési hajlandóságaira.
 
 
 
Szerző: Szűcs Imre Lóránt
Kép: A Nagy Kép