Fogalompár: Megfelelési igény – megfelelési kényszer

Mother talking to son

 
Az emberek nagy része törekszik arra, hogy a környezetében pozitív benyomást keltsen. A gyerekek sem képeznek ez alól kivételt: legnagyobb részük igyekszik megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket környezetük nyíltan, vagy burkoltan megfogalmaz. Az iskolába lépő gyerekek szüleik magatartásán (figyelnek, kérdezgetik, bemennek) érzik, hogy itt most valami nagyon fontos dologról van szó. Legtöbbjük már óvodásként megértette, hogy “jónak”, “ügyesnek” lenni fontos dolog. Tapasztalják, megértik; hogy szüleik érzelmi állapotára jelentős hatással van, hogy aznap mennyire sikerült “jónak”, “ügyesnek” lenni.
 
Az iskolába belépve ez az érzésük hatványozottan felerősödik: az iskola a legtöbb szülő számára személyes megmérettetés: a gyerek megfelelése mutatja meg számukra, hogy milyen jó, vagy rossz “munkát” végeztek, végeznek szülőként (ld. megfelelési igény / kényszer). Vannak gyerekek, akiknek az iskolai elvárásoknak való megfelelés könnyedén, különösebb erőfeszítés nélkül megy, vannak gyerekek, akik roppant nagy erőfeszítés árán tudják csak elérni, hogy a teljesítmény- és viselkedésbeli működésük megítélésére felhatalmazott személyek elégedettek legyenek velük, és végül vannak gyerekek, akik bármennyire igyekeznek, nem tudnak megfelelni. Ők előbb, vagy utóbb, sok-sok negatív érzelem (frusztráció, szégyen, félelem, harag) átélését követően elengedik a dolgot: megtanulják, hogy fölösleges energiákat mozgósítani: úgysem fognak tudni megfelelni.
 
Ki nem vágyott rá hat-hét évesen, hogy Irénke néni felszólítsa, megdicsérje, hogy az osztályban a “jó”, “ügyes”, “okos” gyerekek között legyen? A fontos személyeknek, szabályoknak való megfelelés az iskolába lépéssel a gyerekek legnagyobb többsége számára kiemelten fontos dolog: az iskolakezdő gyerekek túlnyomó többségében erős, a megfelelésre orientált motiváció (cselekvésre ösztönző erő) keletkezik. Ezt a természetes érzést, motiváló erőt nevezzük megfelelési igénynek. Nincs benne semmi egészségtelen, semmi nem oda illő. Normális. A gyerekek szerencsésebbik része (akik nem tapasztalják meg a tanult tehetetlenség érzését) számára ez a motivációs bázis fennmarad egészen kamaszkorig. Itt, a formálódó-fölerősödő autonómia-igény kezdetén kezd el szeparálódni egymástól az egyén saját, belső elvárásainak, szükségleteinek világa és a környezeti elvárások rendszere, itt kezd el az egyén számára tudatosodni, fogalmakba rendeződni, hogy mit vár tőle a környezete, és mit képes, hajlandó ebből teljesíteni.
 
A megfelelési igény (valakiben több, valakiben kevesebb van belőle) természetes, normális, részben felnőttkorban is fennmaradó motivációs erő. Hozzásegíthet, hogy ha a helyzet, a környezet úgy kívánja, hosszabb-rövidebb ideig akár kicsivel képességeink, habitusunk határain túl is tudjunk teljesíteni, viselkedni, véleményünknek, érzéseinknek a környezetünkben lévők számára elfogadható módon és mértékben tudjunk hangot adni. Ha nem áll fenn komolyabb, kiterjedtebb képességbeli, akaratlan viselkedésbeli elakadás, a megfelelési igény az iskolás gyerekek egy részét keresztülsegíti kisebb-nagyobb tanulási, viselkedési nehézségeken. Ami magától egy kicsit nehezebben megy, azt megfelelésvágyból, energiát mozgósítva a gyerekek nagy része teljesíti.
 
Hol ér véget a normális, egészséges megfelelési igény, és hol kezdődik a megfelelési kényszer? A válasz viszonylag egyszerű: ott, ahol a meg-nem feleléstől való félelem miatt elkezd a gyerek / felnőtt körül torzulni a valóság. Amíg a megfelelési igényt nagyobbrészt a pozitív visszacsatolás igénye hajtja, a megfelelési kényszeres gyerek / felnőtt kapkod, bujkál: retteg, hogy valakinek nem tud megfelelni, hogy elveszti szülei szeretetét / környezetében lévők pozitív megítélését. Ellentmondásba keveredik saját magával, ha másképp nem tud megfelelni, hazudik. Cselekedeteire, döntéseire, viselkedésére erősebben hat a megfelelni akarás, mint saját, valódi szükségletei, vágyai: a megfelelni akarás, és a meg-nem-feleléstől való félelem lép saját vágyai, szükségletei helyébe.
 
Ez a legtöbbször nem tudatos, ám igen erőteljes félelem a meg-nem-feleléstől a gyereket / felnőttet arra készteti, hogy nehézségeit, elakadásait, hibáit, apróbb tökéletlenségeit görcsösen takargassa, kudarcaiért következetesen másokat, vagy a körülményeket tegye felelőssé, hogy teljesen jelentéktelen helyzetekben hazudjon, színészkedjen, konfabuláljon (úgy hazudjon, színezzen, vagy találjon ki történeteket, hogy közben maga is elhiszi, amit mond), hogy az (általa legtöbbször csak elképzelt) elvárásoknak akár ilyen irreálisan magas áron is képes legyen megfelelni. Az erős megfelelési kényszer sem gyermek, sem felnőttkorban nem tekinthető egészséges, normális állapotnak, minden esetben akadályozza az egyént, hogy fejlődjön, önmaga lehessen.
 
A kényszeres megfelelési vágy hátterében legtöbbször a kifelé mutatott én és a valóságosnak gondolt én között hatalmas, áthidalhatatlan szakadék tátong (az egyén / gyerek azt érzi, hogy általa gondolt állapotában nem elfogadható a környezete számára), ennek hátterében legtöbbször súlyos önértékelési zavar, szorongás, önbizalomdeficit, önmaga elfogadásának képtelensége áll. Felnőttkorban önismereti terápia, gyerekkorban szülőkonzultáció és gyermek-pszichoterápia együttese tud hatékonyan segíteni.
 
 
 
Szerző: Szűcs Imre Lóránt