Egyenlő, méltányos vagy igazságos?

 
A jelenlegi magyar, államilag finanszírozott oktatás jelenleg legjobban szem előtt lévő területe a tanterv. A NAT valóban közel sem tökéletes, helytállóak az azt érő kritikák:
 
a) túlkontrolláló, túlcentralizált: tartalmilag semmi, vagy csak minimális mozgásteret teret enged az iskola, vagy a pedagógus számára abban, hogy mit tanítsanak. Ezt súlyosbítja a tankönyvpiac leszűkítése az államilag fejlesztett, vagy támogatott tankönyvekre, ez a pedagógus, az iskola mozgásterét tovább szűkíti: nem csak a „mi”, hanem a „hogyan” és a „miből” is fentről van előírva.
 
b) sok: a tantervben előírt megtanítandó és megtanulandó tananyag mennyisége a minőség, elmélyülés helyett a mennyiséget helyezi előtérbe. Ez túlterhelt tanárokat, túlterhelt gyerekeket, elmélyülés nélküli biflázást, magas óraszámokat és sok házi feladatot eredményez.
 
c) nem kompetenciaalapú: az iskolában a gyerekek memóriájába betuszkolt lexikális ismeretek és problémamegoldási protokollok nem segítik a felnőtt világban történő könnyebb boldogulást. Önmagukért tanulják meg őket a gyerekek, megtanulásuk nagyrészt nem generalizálható, nem vihető át az életben hasznosítható tudássá, kompetenciává. Nincs transzfer: életidegen problémák megoldása és holt lexikális ismeretek bemagolása nem teszi a gyerekeket felnőttként kompetensebbé iskolán kívüli problémák megoldásában és valóban szükséges ismeretek megszerzésében. A NAT döglött halat ad a gyerekeknek, nem horgászbotot.
 
d) ideológiailag elfogult: nyíltan célja a gyerekek világlátásának ideológiai formálása. A tartalmak és a tankönyvek ahelyett, hogy az önálló vélemények megformálását és a vitakészséget erősítenék, egyértelműen politikai célokat szolgálnak ki: sugallják, vagy nyíltan megmondják a gyereknek, hogy miről mit gondoljanak. Ez a szükséges pedagógiai és szülői aknamunka hiányában alkalmas lehet arra, hogy az iskolából ideológiailag a NAT-ot és a tankönyveket megalkotó rendszert támogató attidtűdökre formázva kerüljenek ki a gyerekek (szavazókorú felnőttek).
 
Az állami oktatás és iskolarendszer legnagyobb hibája mégsem a NAT: a NAT csak az alapvető, évtizedek óta meglévő probléma változatlanságának tükre: a szülő és a pedagógus NAT-on csattanó haragja valójában az évtizetek óta igazságtalanul működő rendszer kritikája. A rendszer ugyanis mélyen igazságtalan: az egyenlőség látszólagos keresése közben semmibe veszi a gyerekek veleszületett és szociokulturális hátterükből adódó különbségeit. A háttérben az oktatás több évtizedre visszanyúló alulfinanszírozottsága áll.
 
Ahol most vagyunk: Egyenlőség (avagy: nincs láb = nincs csoki)
 
„Miért nem igyekszik jobban? „Miért nem figyel jobban órán?” „Miért nem tanul(nak vele) többet?” szólnak a felelősséget a szülőre és a gyerekre toló, áldozathibáztató kérdések. Az egységes, egyenlő oktatás célja, hogy minden gyerek jusson hozzá ugyanahhoz az oktatáshoz, minden gyereket értékeljenek a szorgalma alapján. Ez így igazságos, minőségellenőrzött, mondhatjuk. Egységes tananyag, egységes eszközök, egységes tempó, egységes értékelés. Minden gyerek igyekezetének, szorgalmának megfelelően boldogul. Minden szép, minden jó, minden igazságos. Lenne, ha a gyerekek pontosan egyforma veleszületett képességekkel rendelkeznének, és pontosan ugyanabból a (középosztálybeli, iskolázott) családból érkeznének az iskolába. Valójában az államnak így a legolcsóbb. A mindenkori egységes tanterv keresztültolható minden gyereken nagy létszámú osztályokban, frontális pedagógiával, valódi differenciáció nélkül. Ha valaki nem profitál belőle, az az ő hibája, miért nem igyekszik jobban? Hiszen a feltételek egyenlőek! Ha a másik meg tudja csinálni, ő miért nem igyekszik jobban? Az egyenlőre, egységesre szabott tömegoktatás legnagyobb vesztesei a gyerekek, bármilyen irányban is lógjanak ki abból az elképzelt sémából, amelyre az állam az oktatás tartalmát, eszközeit, tempóját tervezte.
 
A tananyag, az eszközök, a haladási tempó, az elvárások, és az ezek alapján történő osztályozás egységessége a valóságban nem egyenlőséget, hanem súlyos egyenlőtlenséget eredményez. Fordítva ülünk a lovon: nem a pedagógia van a gyerekért, hanem a gyerek kell, hogy megfeleljen a pedagógia egységes elvárásainak. Aki nem, vagy nehezen tud, azt a rendszer többszörösen bünteti: veleszületett képességbeli, vagy iskolázatlanabb, kevésbé tehetős családi hátteréből eredő teljesítménybeli elmaradását
 
a) rossz jegyekkel bünteti (a legtöbb gyerek és szülő számára a hármas már büntetés, vagy büntetést von maga után!)
b) az elmaradást a gyerek szorgalmának, motivációjának hiányával magyarázza
c) a fentiek révén a gyengébben teljesítő gyerek önértékelését rombolja, szorongás, stressz- vagy agressziószintjét növeli.
 
Ami jelszavak szintjén már megvan: Méltányosság
 
„Miért kivételezzek pont a maga gyerekével? Hozzon pecsétes papírt, különben mit mondok a többi gyereknek?” „Sajnálom, anyuka, nagyon kedvelem a gyerekét, de x hibára nem adhatok y-nál jobb jegyet.” A fenti hidegrázós mondatokat sok szülő hallotta már gyereke pedagógusától, amikor segítséget, méltányosságot kért tőle. Igazságtalan lenne a fenti mondatok alapján általánosítani: a pedagógusok egy része érzékeny a gyerekek képességbeli, családi hátterükhöz kapcsolható különbözőségeire. Vannak pedagógusok, akik mindenféle külön szülői kérés és pecsétes papír nélkül több időt adnak azoknak, akik többet igényelnek, és elmagyarázzák a feladatot azoknak a gyerekeknek, akik, bár tudják az anyagot, nem értik a feladatot. A méltányosság a pedagógus részéről minden esetben többletenergiát igényel. Ezt a többletenergiát nem fizeti meg senki. Többletpénz híján saját szakmai elhivatottságuk, személyes érintettségük (saját gyerek tanulási nehézsége), vagy emberi kvalitásaik (empátia) „finanszírozzák” a differenciálással járó többletodafigyelést, a többletmunkát. Isten áldja meg őket! Alkalmatlan, kiégett, frusztrált, nárcisztikus, vagy az elakadó gyerekekre nettó problémaként tekintő pedagógustól ne várjunk méltányosságot. Aki pecsétes papírtól teszi függővé emberségét, annak legtöbbször a pecsétes papír sem változtat gyakorlatán. Keressünk fejlesztőt, magántanárt, vagy másik iskolát!
 
Ami nincs, és látható időn belül nem is lesz: Igazságosság
 
A gyerekek nem tehetnek sem veleszületett képességeikről, sem családi hátterükről. Életkori sajátosságaik révén mindannyian úgy lépnek be az iskolába, hogy meg szeretnék mutatni: ügyesek, okosak. Egy oktatási rendszer akkor igazságos, ha fókuszában a gyerek boldogulása, és nem a tananyag, a tanterv áll. A célokat, az eszközöket, a terhelési szintet és a haladási tempót a gyerek képességei, tehrelhetősége kellene, hogy meghatározzák. Így ülnénk jó irányban a lovon: ha X gyerek adott területen most itt tart, ilyenek a képességei, ennyire motiválható, Y szülői háttérrel rendelkezik, akkor neki Z tudást és készséget W eszközzel, Q tempóban és T elvárászinttel kell teljesítenie. Egyéni tervek, célok és eszközök mentén fejlődik, ha kell, kis csoportban, ha indokolt, egyéni fejlesztéssel. Legyen az adott területen elakadó, átlagos, vagy tehetséges: a pedagógia céljait, eszközeit és erőforrásait hozzá, a gyerekhez illesztve határozza meg. Ugye érezzük, hogy ez az alapvető szemléletváltás mellett rengeteg jól képzett szakembert, óraszámot, időt és pénzt igényel?
 
A kulcs a finanszírozás
 
Jobban fog-e tanítani XY pedagógus, ha kétszeresére, háromszorosára emeljük a fizetését? Teszi fel a kérdést jogosan a nagy tekintélyű gyerekpszichológus. Válasza: nem. Igaza van, ha csak a közvetlen hatásokat tartjuk szem előtt. XY pedagógus a pluszpénztől sem képzettebb, sem empatikusabb nem lesz, berögzött sémái sem változnak közvetlenül a több fizetéstől. Közép- és hosszú távon viszont egyértelműen ez a megoldás. Lássuk, hogy mi történne, ha a pedagógusok fizetését a háromszorosára emelnék:
 
a) nem lennének betöltetlen állások: „keresünk bármilyen szakos pedagósust” – olvashatjuk a kozigallas.hu-n. Háromszoros fizetésért lennének akár jelenleg hiányszakos jelentkezők is.
 
b) az állásokra való túljelentkezés versenyhelyzet létrehozásával lehetőséget adna az iskolák számára a jelentkezők közötti válogatásra, ugyanez a versenyhelyzet a már alkalmazott pedagógusokat is jobb minőségű szolgáltatásra, önmaguk továbbképzésére, pedagógiai kompetenciáik fejlesztésére ösztönözné.
 
c) jelentősen megemelné a tanító- és tanárképző szakok presztízsét, a bekerülési ponthatárokat: több elhivatott, kreatív, alkalmas személy kerülne pedagógusképzésbe, megszűnne az „ide volt elég a pontom” effektus.
 
Miért vannak az iskolák és a pedagógia ennyire alulfinanszírozva?
 
Meglátásom szerint az egészségügyi szolgáltatásokhoz hasonlóan a mindenkori rendszer a finanszírozási minimumot keresi. Mi az a minimális összeg, amiből az állami rendszer fenntartható anélkül, hogy a működés gyengesége a politikai berendezkedést veszélyeztetné? Ahogy az állami egészgégügy is elműködik valahogy súlyosan alulfinanszírozottan, az iskolák is elvannak valahogy ennyi pénzből. Aki többet akar, fizessen. Ahogy a magánegészségügy is virágzik, a rendszer a magániskolák elé sem gördít átugorhatatlan akadályt, legfeljebb időnként kekeckedik velük, hogy az erejét éreztesse. Aki többet szeretne, mint a minimum, amennyit az állam az adójából gyermeke oktatására szán, az fizessen: vigye magániskolába, hordja fejlesztésre, különtanárhoz, felvételi előkészítőre. Így is lehet működni, de könnyű belátni: az így működő rendszer nagyban is igazságtalan: a társadalmi különbségeket nem csökkenti (ami a dolga lenne), hanem növeli ez a működésmód.
 
Mi: szülők, pedagógusok aktívan tegyünk érte, hogy a rendszer változzon: vérmérsékletünktől függően dühöngjünk vagy kacagjunk a NAT ideológiai túlkapásain, de értsük, hogy nem a 2020-as NAT tartalmi elemeitől működik rosszul a rendszer. A valódi cél, hogy az oktatásba több pénz kerüljön, hogy a pedagógusok ne társadalmunk súlyosan alulfizetett és alulértékelt pályaelhagyói, hanem értelmiségünk elitje lehessenek.
 
 
 
Szerző: Szűcs Imre Lóránt
 
A cikk a Nagy Kép Facebook-oldalán kommentelhető
 
Kapcsolódó:
http://nagykep.hu/2020/02/05/nat-a-kid-anymore/