Tévhitek a tehetségről IV. – Versenyben mutatja meg magát a tehetség
Pályakezdő iskolapszichológus koromban egy tanári értekezleten parázs vitának voltam fültanúja: „Mit kezdjünk a kiemelkedő képességű, de nem versengő gyerekekkel? Értékes-e az érdeklődő, kiemelkedő képességű, de versenyezni nem szerető, a megmérettetést kerülő gyerek egy tanulmányi versenyekre kihegyezett intézmény számára? Kellenek-e egyáltalán ilyen gyerekek oda, ahol sok évtizede a mérhető teljesítmény, a gyerekek teljesítménybeli összehasonlíthatósága adja az intézmény teljesítményének, más intézményekkel való összehasonlíthatóságának alapját?” A vita szerencsére nem azért keletkezett, mert fekete-fehér döntést kellett hozni: kiváló, ám eltérő véleménnyel, attitűddel rendelkező pedagógusok véleményei ütköztek.
A győzni akarás igénye belső késztetés, nem erőltethető rá senkire. Akinek a győzelem vágya táplálja mozgósítható energiáit, kitartását, nem kell, hogy különösebben kiemelkedő képességekkel rendelkezzen. Benedek Tibor híres mondatai elgondolkodtatóak: „Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot a labdával, és ma már ennél is kisebbet dobok. Nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszok túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos…Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra. Mégis, ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez az én tehetségem.”
Ha valaki a versenyzésben, a megmérettetésben találja meg a flowt, a növekedés érzését, örüljünk, és támogassuk. De semmiképpen ne legyen elvárás, hogy egy kiemelkedő képességű gyerek versenyezzen, hiszen nem csak ez az egy út vezet a kiválósághoz. A tehetség lehetőség, nem kötelez teljesítményre. Rémisztő gondolat elhinni, és elhitetni egy arra fogékony gyerekkel, hogy képességei kötelezik őt bármire. Ha kötelekkel irányítjuk a gyereket, megmérettetéseken egy darabig sikeresebbé tehetjük, de boldogabbá semmiképp. Engedjük őt fejlődni, saját örömére létezni, cselekedni!
A tehetség az atipikus fejlődés egyik formája. Legbiztosabb markere, jellemzője az erőteljes belső motivált cselekvés, a cselekvésben megtalált élvezet. A belsőleg motivált aktivitások, örömcselekvések meghatározóak: amellett, hogy a fejlődéshez vezető királyi utat jelentik, formálják a lelket, gazdagítják a személyiséget. Kurt Vonnegut az írásról írt híres levelét idézve: „…gyakorolják a művészeteket, bármilyen művészetet – zenéljenek, daloljanak, táncoljanak, színészkedjenek, rajzoljanak, fessenek, szobrászkodjanak, írjanak költeményeket, regényt, esszét, riportot, az sem számít, hogy jó vagy rossz, amit csinálnak! És ne azért tegyék, hogy meggazdagodjanak, vagy híresek legyenek, hanem azért, hogy megtapasztalják a fejlődést, hogy rájöjjenek, mi van önökben legbelül, hogy növekedjen a lelkük. … alkossanak, és alkossanak életük végéig! Rajzoljanak egy vicces vagy szép képet, …, táncolják végig az utat hazafelé az iskolából, énekeljenek a zuhany alatt és így tovább. Rajzoljanak arcot a krumplipüréjükbe! Játsszák el Drakula gróf szerepét, … írjanak egy hatsoros verset bármiről, mindegy miről, csak rímeljen. … Ha elkészültek, tépjék össze a papírt icipici darabokra, és dobják el több különböző szemetesbe. Meglátják, mire ott tartanak, az írás öröme már bőségesen megjutalmazta önöket. Addigra tudni fogják, milyen az, alkotva fejlődni, megtanulni valami újat önmagukról. Az írástól növekszik a lelkük.”
Nem feltétlenül a győzelem, a mérhető teljesítmény, vagy a siker akarása, ami a kiválósághoz (főleg nem a boldogsághoz!) vezet: a teljesítménykényszertől, izzadságtól, akarattól, kötelességtudattól mentes örömcselekvések a fejlődés különleges útjait nyitják meg előttünk: aki saját magának örömöt szerezve fejlődik, előbb, vagy utóbb ugyanúgy (csak kicsit másképp) kiemelkedik a tömegből, mint akit a teljesítményigény, vagy győzni akarás hajt előre. Amikor tehetségígéretekről beszélünk, a „Mit csinál a gyerek magától, a saját örömére?” tehát legalább olyan fontos (ha nem fontosabb) kérdés, mint az, hogy hányadik lett a gyerek.
Szerző: Szűcs Imre Lóránt
Kép: https://www.peaceinyourhome.com/
Kapcsolódó cikkek: