Tévhitek a tehetségről II. – A tehetség deviáns
„A gyereknek túl magas az IQ-ja / kreatív / nagyon érdeklődő, ezért nem köti le az iskola, ezért nincs barátja, ezért nem figyel, ezért kiabálja be a megoldást, ezért nem tud a fenekén ülni, ezért csinál mást, ezért piszkálja a padtársát. Ha érdekesebb lenne az iskola / kapna a gyerek külön feladatot, odafigyelne / jobban viselkedne.” A fenti gondolatokat szülők és gyerekekkel foglalkozó szakemberek egyaránt gyakran hangoztatják: a „tehetség deviáns” közkeletű, szakemberek és szülők körében egyaránt népszerű tévhit.
Pszichológus szakemberek körében legtöbbször egyszerű mintavételi sajátosság áll a háttérben: problémamentes tehetségek(kel) nem szoktak szakemberhez fordulni, így amikor a szakemberek tehetségesekkel találkoznak, láss csodát, annak mindnek van problémája. Szülők körében is széles népszerűségnek örvend a tévhit: egyszerűbb az iskola negatív jelzéseit a gyermek valamely pozitív tulajdonságának tulajdonítani, ugyanezzel a mozdulattal az iskolát, és a pedagógust tenni felelőssé a problémáért. Okos gyerek, hülye tanár. Így lehet homokba dugott fejjel két legyet ütni egy csapásra.
A „tehetség deviáns” tévhit különösen káros: rengeteg szülőt tart abban a hitben, hogy az iskola által jelzett problémák mögött valójában a gyerek tehetsége, és az oktatási rendszer teljes csődje áll. Az oktatási rendszer valóban rettenetes állapotban van: súlyosan alulfinanszírozott, mind céljai, mind eszközei elavultak, és tény, hogy sok esetben nem tud megfelelően differenciálni. Az is tény, hogy vannak kiemelkedő képességű gyerekek, akikkel van az iskolában probléma. Ám a probléma forrása legtöbbször nem az, hogy a gyerekben valamiből több van, mint a többiben, hanem az, hogy valamiből kevesebb. A tehetség többlet, nem problémaforrás: a probléma forrása nem magában a többletben, sokkal inkább valami másnak a hiányában, diszfunkciójában keresendő.
Nagyon ritka (saját iskolai és magánpraxisomban* 100 „túl okos/kreatív a gyerek” típusú megkeresésből 2) az az eset, ahol a gyereknek valóban van kiemelkedő képessége, és tényleg az okozza a problémát (legtöbbször motivációvesztést), hogy a pedagógus ezt vagy nem veszi észre, vagy még külön kérésre sem hajlandó differenciálni. A többi 98 esetben vagy nincs valós és jelentős többletképesség, vagy ha van is, a problémát nem ez okozza. Nem a magas IQ-tól, vagy a széles érdeklődéstől, de még csak nem is a kiemelkedő kreativitástól nem tud a gyerek feladatban maradni, figyelni, más gyerekekhez megfelelően kapcsolódni, tartósan a normáknak megfelelően viselkedni, kivárni, amíg felszólítják, nyugton ülni a fenekén, vagy őrjöngés nélkül elviselni, ha nem ő lett az első valamiben. A fenti, sok szakember által tévesen „tehetségjegyek”-nek titulált problémák hátterében a gyerek pszichés / idegrendszeri / kognitív működésében pontosan azonosítható oka van: valami hiányzik, vagy nem megfelelően működik.
Vannak olyan tulajdonságok, amelyek valóban gyakrabban vannak jelen tehetséges embereknél: nagyobb arányban fordul elő például az autizmus enyhe formája (Asperger-szindróma) kiemelkedő matematikai problémamegoldó-képességekkel rendelkező embereknél. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden autisztikus, vagy Aspergeres személy matekzseni, köztük is a legnagyobb többség átlagos képességű, de vannak diszkalkuliás, vagy éppen értelmi fogyatékos Aspergeresek is, és fordítva ugyanígy: egyáltalán nem szükségszerű, hogy egy kiemelkedő matek-tehetség akár a legkisebb mértékben autisztikus legyen.
Ha egy gyerek a tananyag elsajátításában, a feladatok megoldásában folyamatosan szembe megy a pedagógussal, lehet kreatív zsenit kiáltani (hiszen neki másképp jár az agya, miért baj az?), de látni kell, hogy az illető elsősorban arra érez késztetést, hogy szembe menjen, és kreativitását ennek a szükségletének rendeli alá. A pedagógus érzi a destruktív működést, frusztrálódik, megbünteti a gyereket. Lose-lose. Más, hasonlóan kreatív gyerekek először megcsinálják a feladatot úgy, ahogy a pedagógus kéri, utána jelentkeznek, hogy másképp is meg tudják csinálni. A pedagógus ragyog (figyelnek, értik!), a kreatív gyerek csillog, repkednek az ötösök: win-win. Ugyanaz a mértékű kreativitás az egyik esetben deviáns, a másik esetben csillogó. A különbség a gyerekben működő destruktív vagy kooperatív attitűd. Nem, a kreativitás nem tesz destruktívvá, deviánssá, ahogy a destruktivitás, deviancia sem tesz senkit kreatívvá. A kreatív gyerekek nagy része még egy elavult, frontális tömegoktatásban is köszöni szépen, sikeres. A fenti helyzetben nem az iskolát, a tanárt, a pedagógiai szisztémát kell okolni, felelőssé tenni a dupla kudarcért, hanem annak kell utána járni, hogy a gyereket mi teszi destruktívvá, mi frusztrálja, avagy mi az a képessége, ami hiányzik neki ahhoz, hogy a kreativitásával csillogni tudjon.
A tévhit (tehetség és deviancia összekapcsolása) egyszerű optikai csalódáson alapul: a „normális” dolgok unalmasak, senkit nem érdekelnek, nincs hírértékük. Ha egy kiemelkedő képességű és teljesítményű személy az iskolában, a magánéletében, a munkahelyén sikeres, de mindeközben problémamentes, nincsenek balhéi, egy kicsit sem különc, különösebben nem kelti fel sem a környezete, sem a média figyelmét. Működik, teszi a dolgát, nincs különösebb hírértéke. Ha egy átlagos, vagy gyenge képességű személy deviánsan működik, ő is csak egy deviáns lesz a sok közül, devianciájának nincs hírértéke. A legnagyobb hírértéke annak van, ha valaki deviáns (furcsa, vagy valamilyen normát sért) ÉS tehetséges (kiemelkedő valamiben). Izgalmasabb filmet lehet forgatni bűnöző, pszichiátriai betegséggel élő, furcsa, avagy összeférhetetlen zsenikről, mint ugyanilyen képességű, de „unalmas”, nem fura viselkedésű, törvényeket betartó, környezetükkel jól kooperáló emberekről. Ugyanígy keveseket érdekelne egy film gyenge / átlagos képességű emberekről, akik nem tartják be a törvényt, furcsák, vagy nehezen jönnek ki a környezetükkel.
A deviáns tehetségek aránya az emberek gondolataiban, csakúgy a médiában részben a fentiek, részben a tévhit direkt sulykolása miatt erősen túlreprezentált. Tudós szerzők könyveket töltenek meg tehetséges emberek furcsaságaival, gyerekkori “devianciáival”, egyesekkel, bukásokkal, intőkkel és kicsapásokkal, nyilvánvalóan kimazsolázva (cherry picking) a tévhitet alátámasztani látszó történeteket, mélyen hallgatva az iskolában gyerekkorukban jól teljesítő, nem normasértő tehetségek sokaságáról, valamint a deviáns nem-tehetségek tömegéről. Valójában a tehetséges emberek nagy része, részben a többletképességének köszönhetően sikeres, jól teljesít, köszöni szépen semmi oka devianciára, sajnálatra, vagy pszichés pátyolgatásra. Ahogy a tehetséges gyerekek túlnyomó többsége sem deviánskodik, hanem köszöni szépen, jól teljesít, csillog, problémamentes, tanárai, edzői szemében érthető okokból kiemelt pozíciót tölt be. A tévhittel ellentétben a többletképesség megléte inkább olyan pozitív erőforrás, amellyel sok tehetséges gyerek és felnőtt ellensúlyozni képes más területen meglévő, esetleges gyengeségeit. Ilyen többleterőforrás az átlagos/ gyenge képességűek számára nem elérhető: nincs mivel kompenzálniuk, emiatt kiszolgáltatottabbak annak, hogy esetleges gyengeségük miatt tartósan kudarcosak legyenek.
Nincs nagyobb arányban jelen tehát deviancia a kiemelkedő képességűek között, mint az átlagosak körében. A képességgörbe másik oldalát nézve azonban szembetűnő: a gyenge képességűek körében, pont a környetzetnek való nehezebb megfelelés miatt több a probléma, a beilleszkedési nehézség, az önértékelési zavar, a pszichés rosszul működés. A deviáns működés kialakulásának tehát sokkal nagyobb rizikófaktora a gyenge képesség, mint a tehetség. Fogalmazhatunk úgy is: a tehetségtelenség deviáns.
Szerző: Szűcs Imre Lóránt
Fotó: Adrian Sommeling
*Tizennyolcadik éve dolgozom tehetségesnek gondolt, tehetséges, és kiugróan tehetséges gyerekekkel és szüleikkel iskolai és egyéni tanácsadási keretek között.
A cikk a Nagy Kép Facebook-oldalán kommentelhető.
Kapcsolódó: